Sisters

 ( http://www.youtube.com/watch?v=AgFeZr5ptV8 )

Ha egy szóval kellene jellemeznem a családomat tuti az lenne, hogy átlagos. Olyanok mint én. Persze mindenkinél megmutatkoznak jó és rossz tulajdonságok is, de ha egybe tekintjük őket, mind egyformák. Összesen négy ember van közöttük, akikre büszke vagyok. Akik miatt érdemes élni. (Persze a többieket is szeretem, csak a kapcsolatom velük közel sem olyan jó, mint ezzel a négy személlyel) Akkor kezdjük is. Első lenne a dédmamám. Ugyan ő már nincs köztünk, de mikor kicsi voltam tőle tanultam mindent. És részben miatta vagyok az aki vagyok, és miatta vagyok olyan, amilyen vagyok. A következő fontos személy az életemben a nagymamám. Annyi mindenen keresztül mentünk már együtt. Rá mindig lehet számítani, olyan igazi nagymama típus. És hozzátesz a dolgokhoz az is, hogy pedagógus volt, tehát a nevelés is ki van pipálva nálunk :). Mondhatni ezért nem lettem züllött ribanc, aki egy söröspohárral a kezében, félmeztelenül pózol a fészbúkon. (Azért csak úgy megsúgom, zárkózottnak lenni nem mindig hátrány.) De folytassuk is a harmadik személlyel: az anyukám. (Akikről eddig beszéltem, mind az apai ágról vannak.) Ő sem mondható éppen különlegesnek. De csinos, és nagyon kedves. Most mondanám, hogy vele minden gondomat meg tudom beszélni, de ez nem teljesen igaz. De ismer. És tudja, hogy mikor mi a bajom, szóval számára már nyitott könyv vagyok. És elérkeztünk ahhoz a személyhez, akiről ez a bejegyzés valójában szól. A kishúgom. Oké, talán kicsit boldogabb lettem volna, ha azt írhatom, hogy "a nővérem", de én így jártam. És lett egy húgom. Aki a maga 10 évével osztályelső (mégsem nyomi!), talpraesett, barátságos, kicsit visszahúzódó (de pont olyan tökéletesen) és nagyon nagyon szeretem. Mostanában sajnos nem jövünk ki annyira egymással, de attól még iszonyú büszke vagyok rá. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetlen tesómon kívül, van még négy másik. A barátaim, akik nekem szinte már a testvéreim. Nagyon imádom őket, csak az egyetlen gáz az, hogy egyikőjükben sem tudok teljesen megbízni. A bizalom egy fontos kérdés és mindig előttem lebeg, ha arról van szó, hogy kinek mit mondok/mondhatok el. Furcsán látom a világot az tény. Mindenről megvan a véleményem, az is tény. De a bizalomról nincs. Követtem már el hibákat, pont ezért, mert megbízhatatlan vagyok. Vagy csak nem tudok titkot tartani... A kettő nem ugyanaz :) Ezen a közeljövőben szeretnék változtatni. Mert ugyan minden infó eljut hozzám, de az azonnal másnál landol. És ha nem épp a célszemélyhez kerül, akkor nagyon nagy gondok vannak... De én ilyen vagyok: egy icipicit pletykás. És ha ez valakinek nem tetszik, nem muszáj velem szóba állnia. De valljuk be őszintén: nem szuper érzés, amikor olyan infó van a birtokodban, amit mások MÉG nem tudnak? Nyilván kötelességednek érzed, hogy továbbadd, és ne csak egyedül örvendezz/szomorkodj...És én senkit nem tartok vissza :)

Nutella, Eper és Őszinteség

 ( http://www.youtube.com/watch?v=wYS70rhY_QU )

Nem tudom, hogy tudnám leírni a sztorit úgy, hogy mindenki értse. A lényeg: a barátaim már hónapok óta mondják, hogy kóstoljam meg az epret nutellával, mert elvileg nagyon finom. Néhány nappal ezelőtt anyu vett egy csomó epret, és nutellánk is volt otthon, tehát gondoltam most eljött az ideje annak, hogy kipróbáljam, ha már egyszer úgyis olyan finom, hogy ódákat zengenek róla. Nos, megkóstoltam. Először csak egyet, az nem nagyon ízlett. Gondoltam velem van a baj, eszem többet, hogy jobban érezzem az ízét. De a végén sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem én tévedtem. Az eper BORZALMAS nutellával. Másnap meséltem a barátnőimnek, hogy ettem, és hogy mi a véleményem erről az egészről. Kiderült, hogy négyből egy próbálta ki rajtam kívül és szerinte is rossz, a másik három pedig még csak meg sem kóstolta azelőtt. Akkor most kérdem én: hol itt az őszinteség? És ez még csak egy apró szituáció volt. Nem szeretem ha valaki hazudik, ráadásul pont a szemembe. De szerintem ez mindenkivel megesett már, hogy valami kis apróságot elhallgatott a szülei, barátai elől. A kérdés már csak az, hogy mi számít apróságnak és vajon melyik az a hazugság aminél már el kell gondolkoznunk? Nekem aztán olyan mindegy, hogy ki miről hazudozik. A lényeg az, hogy nekem ne kamuzzon senki. Mert úgyis minden kiderül. Lehet, hogy már egy héten belül, de lehet, hogy csak évek múlva. És akkor jön a felismerés, hogy a körülöttünk élők nem őszinték velünk, és az addigi életünket hazugságban éltük le. Azt az érzést nem kívánom senkinek, mikor szembesülni kell a valósággal. Már velem is megtörtént nem egyszer, hogy a barátaim a szemembe hazudtak (barát az ilyen?), de csak azért, hogy megvédjenek valamitől. Így már én is hazudtam, de csak azért, hogy rosszat tegyek valakinek, soha nem tenném. Sőt, nem is tudnám...amikor füllentek, az arcom kivörösödik és egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni :) Véleményem szerint hazudni NEM ÉRI MEG, főleg ha ezen egy barátság, vagy egy fontos kapcsolat múlik. Semmi nem fáj jobban, mint a tudat, hogy a szeretteid nem voltak veled őszinték. Ennél még  az a dolog is jobb lehet, amit nagy erőkkel próbálnak eltitkolni előled. Ez az epres-nutellás sztori csak egy aprócska példa volt, és velem is megtörtént már durvább, de szerintem ez a legjobb, amin szemléltetni tudtam a helyzet fontosságát. Remélem ezek után mindenki átgondolja, hogy kinek hazudik, és mit. :)

Osztálytárs? Tabu!

( http://www.youtube.com/watch?v=PI7vG_22OHM )

Vagy mégsem?

Már hónapok óta (pontosabban 3 és fél hónapja) erre a kérdésre próbálom megtalálni a választ. Ugyanis velem is megesett ez a szitu, hogy beleszerettem egyik osztálytársamba. Furcsa, hogy jelen esetben nem a "meglátom-tetszik-szerelmesvagyokbelé" dologgal kell szembenéznem. Mert azért valljuk be, az sokkal egyszerűbb lenne. De sajnos itt arról van szó, hogy négy év után egyszer csak eltalált Ámor nyila és teljesen, őrülten beleszerettem a srácba. Nevezzük csak B-nek. Szóval ez a titokzatos B teljesen megbabonázott és megőrjít, hogy egész nap látom, mégsem tehetek semmit azért, hogy az enyém legyen. Úgy kell tennem mintha minden a legtökéletesebb lenne, közben belülről szénné égek a vágytól, hogy megöleljem, és közöljem vele, hogy SZERETEM. De nem tehetem, mert azért mégis elég érdekes, hogy négy évig semmi, és úgymond szimbiózisban éltünk egymás mellett (tehát ő a terem egyik végében, én a másikban), most pedig hirtelen minden rózsaszín és elvárom tőle, hogy ő is ugyanezt érezze. Már február óta próbálok közeledni felé, de egyszerűen semmi. Mintha levegő lennék számára...Totálisan invisible. Vagyis a "teljesen közömbös" szintről már átléptem a "majdnem barát" szintre. Ez azért mégis csak naaagy haladás :) És hogy mi a legrosszabb ebben az egész dologban? Az, hogy tudta alatt nagyon megbánt. Mindig, ha egy más lánnyal beszélget, vagy akár az én barátaimmal. Mert a helyzetet még az is szépíti, hogy a barátnőim teljesen jóban vannak vele, csak én vagyok ennyire kívülálló. Sőt! B felkérte az egyik legjobb barátnőmet, hogy táncoljon vele a szalagavatón. Akkor most kérdezem én: van még ennél lejjebb? Megválaszolva a kérdést, nem, vagyis nem hiszem. A fejemben elterveztem az egészet jó előre, de valami mindig keresztbe húzza a számításaimat. Már annyiszor el akartam mondani neki hogy kedvelem, hogy azt két kezem már meg sem tudom számolni, és sajnos már a lábujjaim sem elegek hozzá. Végre szeretnék már egy normális kapcsolatot. Ilyen nagy kérés ez? A gond az, hogy az én esetemben igen!  Nincs meg hozzá a kellő szépségem, önbizalmam, nyitottságom és végül de nem utolsó sorban őrültségem, amivel a fiúkat vonzanám. A jó hír az, hogy már volt akinek sikerült ezt a küldetést teljesítenie, ilyen kinézettel és személyiséggel, szóval még nincs veszve a dolog :) 

Jaa és lányok, néhány jó tanács: 
 1. soha ne szeressetek bele az osztálytársatokba (bármilyen nehéz is ellenállni a cuki pofijának, éés tudom nagyon jól, hogy ezt nem lehet befolyásolni....különben most én sem lennék ebben a helyzetben)
 2. ha már megtörtént a tragédia, próbáljatok meg közeledni a kiszemeltetekhez
 3. azzal nem kerültök közelebb a sráchoz, ha elkezditek ugyanazt a zenét hallgatni amit ő, ha ugyanazokat a filmeket nézitek stb.... (higgyétek el, tapasztalatból mondom...)
 4. még véletlenül se próbáljátok meg féltékennyé tenni (főleg ne az egyik haverjával)
 5. legyetek jóban a barátaival (nagyon hasznos dolog)
+1. viselkedjetek vele mindig lazán és természetesen, úgy nem lehet gond :)

Esetleg ha van valami ötletetek arra, hogy az én eseteben hogyan tudnék közelebb kerülni B-hez, kérlek kommentbe írjátok le! Nem tudom, hányan olvassák a blogomat, de ha van valaki, akire számíthatok ebben a béna helyzetben, azok TI vagytok! Szóval előre is köszönöm, hogy itt vagytok velem egyfajta támaszként. (Még akkor is, ha esetleg senkit nem érdekel amit írok, csak magamban beszélgetek *-*)

Welcome!

( http://www.youtube.com/watch?v=UAWcs5H-qgQ )

Őszintén szólva elég érdekes, hogy magamat ebben a helyzetben találom. Én és a blogírás? Először is: én és az írás? Nem rendelkezem olyan hihetetlen fantasztikus képességekkel ami miatt bárki is különlegesnek gondolhat. És az írás pedig még távolabb áll tőlem mint ezek az "átlagos dolgok". De hogy miért is kezdtem bele egy blogba? Az elő okom: mint minden normális tinédzser, én is beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem nézni az Awkward című sorozatot. A sztori teljesen magával ragadott és hát ez lett a vége. A másik okom pedig: átlagos vagyok. És átlagos lányként szeretném egy kicsit feldobni a mindennapjaimat.  Mint a címből rájöttetek, nem igazán vagyok az a "címadós lány". Vagyis...döntésképtelen vagyok. Minden helyzetben. Ezért is lett a blogom címe Untitled. Nem tudom, hogy lesz-e valaki, akit érdekel amiket írok, vagy csak magamnak irkálok. Mindegy, azért bemutatkozom: Invisible Girl vagyok. Egy totál átlagos lány aki sokak számára tényleg láthatatlan. 16 éves vagyok és Budapest mellett lakom, egy városkában. Budán tanulok, egy elég neves gimnáziumban. Szeretek oda járni, csak tizedikesként már nehéz a ranglétrán följebb kerülni. Mert ugye, mint minden iskolában, nálunk is hierarchia van jelen. Úgy igazából el nem tudom képzelni, hogy melyik szinten állhatok. Saját megítélésem szerint valahol az "átlagos-stréberek-jó-baráti-társaságban" helyezkedem el. Jó baráti társaság alatt tényleg JÓ baráti társaságot értek. Okosak, szépek, jófejek. És ilyenkor érzem azt, hogy valahogy kilógok a sorból. A külsőm nem említésre méltó (magyarul átlagos), a tanulmányi eredményeim elhanyagolhatóak (értsd: 4) vagyis tulajdonképpen ez a totál átlag kategória. Ami bennem különleges lehet, az az, hogy nagyon tudok szeretni. És ha valakit megszeretek ahhoz borzalmasan ragaszkodom. De nem is szaporítom tovább a szót. Garantálom, hogy a többi infó rólam a többi bejegyzésből kiderül (na mintha ez bárkit is érdekelne...).