Már nagyon hiányzott az írás, ezért úgy határoztam, újra megnyitom a blogomat. Az elmúlt néhány héten nem történt velem semmi különös. Nyaralgatunk családdal, találkozok a barátaimmal ééés mivel én egy áldott jó kislány vagyok, elkezdtem olvasni a kötelező olvasmányokat. (a sokból összesen kettőt sikerült végigolvasnom, de már ez is haladás). Úgy tűnik, minden oké most körülöttem. De én teljesen máshogy érzem. Valami nagyon nagyon nem stimmel, és egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi az. Egyre többet gondolok B-re, és nemsokára itt a gólyatábor és végre találkozhatok vele. Már számolom a napokat az indulásig. Alig várom, hogy meglássam a vasútállomáson. De attól tartok, hogy annál több úgy sem lesz. Meglátom, ismét beleszeretek, ő megint tudomást sem vesz rólam, és ugyanott tartunk, ahol júniusban abbahagytuk. A másik téma ami nagyon aggaszt, az a barátnőm. Ő az egyik legjobb barátnőm, mégsem érzem annak. Az elmúlt néhány napban a nagymamájánál nyaralt a húgával. Egy hét után úgy éreztem, nagyon nagyon hiányzik, ezért felhívtam és beszélgettünk kb 20 percet (általában 2 órát szoktunk, de viberen, ami azért egész más...). Szóval a lényeg az, hogy másnap 6-szor hívott, de én nem vettem föl. Egyszerűen képtelen lettem volna jó képet vágni hozzá, ezért inkább másnapra halasztottam a beszélgetést. Természetesen gondoltam mi lesz a téma: bepasizott. Ő csak erről tud beszélni, és akkor épp nem volt kedvem a nyálas sztoriját hallgatni. Ezért cserébe másnap ő ébresztett. Akkor is csak a második hívására válaszoltam. Elmesélte, hogy összeismerkedett egy vizimentő sráccal, akivel számot cseréltek, de aggódik mert a fiú ott lakik, D pedig Pesten. Következő reggel ismét ő hívott.(Persze előző este megint nem vettem fel a telefont), és mondta, hogy a srác randira hívta és nem tudja, hogy elmenjen-e vagy sem, mert nagyon fél a távkapcsolattól. Én azt mondtam, hogy ha fontos neki, és nem akarja elveszíteni a pasit, akkor menjen, de hogy nehéz lesz a távkapcsolat és előtte azért megfontolnám. Erre az volt a válasza, hogy kételyek között hagytam, és felhívta a másik barátnőjét, aki egyértelműen mondta neki, hogy menjen el a randira. Ma este kapom a hívást: elment, jól érezte magát, éééés hogy én miért mondtam neki, hogy ne menjen, és hogy milyen jó, hogy van a másik barátnője, mert ő egyértelmű választ adott. (Mellesleg a lány B húga....) Most akkor én vagyok a rossz és gonosz barátnő, aki rossz tanácsot adott? Én vagyok mindenért a hülye? Az egy dolog, hogy nem veszem fel a telefont. De én mint szingli miért hallgassam végig az ő kapcsolatait, amik totál csöpögősek, és egyszerűen nem vagyok képes ezeket meghallgatni. Minden történet egy-egy döfés a szívembe. Mert igaz, hogy nem én vagyok az egyetlen akinek 17 évesen még nem volt barátja, de az biztos, hogy én vagyok az egyetlen, akivel még egy srác sem flörtölt, kérte el a számát, randizott, vagy csókolózott. Utálok ilyennek lenni. Haszontalannak érzem magam, és egy nagy nullának, aki senkinek sem kell. Az egyik legjobb barátnőm az új barátnőjével villog, vagy éppen az új pasijával. B ki tudja merre van ilyenkor. Elegem van ez egész világból. Ja, és fogyózni is elkezdtem egyenlőre sikertelenül, pedig két napja folyamatosan tornázok és csak gyümölcsön élek. Ugyanannyi a súlyom. Semmit nem változik és tiszta ideg vagyok már miatta. A következő az lesz, hogy semmit nem eszek, de gólyatáborig le kell fogynom, mert nem akarom, hogy B így lásson. Ez a mai bejegyzés egy kicsit hosszú lett, mert már régen írtam és hirtelen minden kijött belőlem. Utálom az életemet. Valaki nem cserélne velem? ;)
